Bár voltak szép pillanatok is az elmúlt években, évtizedekben, őszintén szólva én mégis azon a véleményen vagyok, hogy a magyar romantikus vígjáték egyelőre még keresi önmagát. Meg úgy általában véve a vígjáték műfaja is. A filmek nagy része felejthető, egyszeri nézésre alkalmas mozi, a többi pedig vagy szint alatt teljesítő és éppen ezért felejteni való, vagy az átlagosnál ugyan jobb és szerethetőbb, mégsem robbantja ki a Nagy Magyar Romkomforradalmat. Nagy Viktor Oszkár filmje, a Becsúszó szerelem is az utóbbi kategória. Szerethető, szórakoztató, tisztességes, láthatóan nagy odafigyeléssel elkészített film, ám a megváltást ez a mozi sem fogja elhozni. Persze kérdés, hogy elvárható-e ez egy romantikus vígjátéktól, és egyből rávágható a válasz, hogy ugyan már, nem, hisz a sokaságnak készül, és a cél a puszta szórakoztatás, annál egy dekával sem több. Ugyanakkor mégis joggal merül fel a filmrajongóban, hogy műfaji megkötések ide, tömegigények oda, miért ne lehetne egy romantikus vígjáték több és merészebb, mint amit megkövetel tőle a filmes közhelyszótár. Ezt a kérdést itt és most persze nem fogjuk tudni eldönteni, nem is küldetése a cikknek, csak miután megnéztem a Becsúszó szerelem című filmet, újfent eszembe jutott a dilemma.
A Becsúszó szerelem – mint írtam – az átlagosnál jobb romkom, szerethető, kedves és szórakoztató, még úgy is, hogy a történet kiszámítható és helyenként már-már szájbarágósan didaktikus. Például az, hogy valaki keményvonalas focidrukker, még nem jelenti azt, hogy rasszista és agresszív, mint ahogy az sem teszi a drukkervezért a néző szemében még rasszistábbá vagy magyarkodóvá, hogy a fiait Álmosnak és Elődnek hívják. Különben is: hol van akkor a Nagy-Magyarország-térkép, a rovásírás meg a többi külsőség? Merthogy azok nincsenek, csak ez a két név, mint ahogy a rasszizmus is kimerül annyiban, hogy időnként cigányoznak meg bunyóznak egyet a szlovák drukkerekkel. Akiket persze utálnak, de nem azért, mert szlovákok, hanem azért, mert az ellenfél drukkerei. És itt fel is merül a nézőben, hogy aki drukker, az biztos, hogy mind rasszista? Nem lehet, hogy csak ilyen a drukkerség működése, hogy aki valamelyik csapatnak szurkol, akkor az automatikusan a másik csapat embereit meg nem szereti, és ezért leszólja, csúfolja őket, akár még a politikai korrektségtől nagyon is távol eső szidalmakkal? Persze erre lehet mondani, hogy nem szép dolog, ugyanakkor meg – ha tetszik, ha nem – mégiscsak a játék része. Aki ennél tovább megy, és valóban egy rasszista agresszor, azokhoz képest viszont a filmbeli drukkertársaság – élén Alexszel, akit Thuróczy Szabolcs játszik el profin és rutinból – csak kiscsoportosoknak tűnik.
Mindezzel nem akarom a drukkerek becsületét védeni, és tudjuk jól, hogy a Becsúszó szerelem nem mélyrealista mű, hanem egy szórakoztatásra szánt vígjáték, a szereplők pedig nem hús-vér alakok, hanem karikatúrák. A fentebb sorolt kritikai megjegyzések ráadásul a nagy egészhez képest elhanyagolható apróságok, amikkel együtt is jól működik a mozi.
Eleve a Becsúszó szerelemben a foci és a focidrukkerség csak háttér, ami ráadásul cserélhető is – kis túlzással – bármilyen foglalkozásra vagy hobbira. Egyszerűen nem a foci és a drukkerség a lényeg, a rasszizmus (azon belül is a cigányellenesség) meg sajnos annyira hétköznapi dolog, hogy az élet bármelyik területén felbukkanhat, és még csak az intelligenciához sincs köze.
A főszereplő, Gyula biztonsági őr és drukker. Kicsit mackószerű, és mélyen elkötelezett a csapat és legfőképpen a drukkertársai iránt. Ebben a macsóközegben viszont egy dologra képtelen: teherbe ejteni a barátnőjét, Mariannt (Stefanovics Angéla), és egyiküknek sem esik le, hogy azért, mert már elmúlt a szerelem, ami talán sosem volt túl erős közöttük. Ennek ellenére mégsem mondanak le a gyerekről, hanem az örökbefogadás mellett döntenek. Gyula viszont kiköti: magyar gyerek legyen, és ne cigány! Mariann viszont egyik nap mégis
hazaállít
egy nevelőotthonban élő és (ki tudja, hogy) teherbe esett cigány lánnyal, Lüszivel (Gombó Viola Lotti), aki szívesen és persze pénz ellenében hajlandó a párnak adni a gyerekét – hónapok múlva, majd amikor megszületett. Addig pedig Gyuláéknál húzná meg magát.
Balhé lesz a dologból, és előbb Lüszi hagyja ott a párt, majd Mariann Gyulát, aki annyira kétségbeesik, hogy a terhes kismamát visszakönyörgi magához, hogy bebizonyítsa Mariann-nak, jó apa lesz, és rendes ember. Mindezt persze úgy, hogy drukkertársai semmit ne tudjanak meg a dologból, elvégre mit szólnának hozzá, ha kiderülne, hogy Gyuláék egy cigány gyereket készülnek örökbe fogadni.
A Becsúszó szerelem egy szeretni való mese, melynek végére minden probléma megoldódik, minden ellentét elsimul, és mindenki révbe ér. A „negatív” szereplők, a drukkertársak sem teljesen ellenszenvesek, rasszizmus ide vagy oda, még ők is a szerethető bunkó kategóriájába esnek bele, filmvégi büntetésük is egészen súlytalan, és még „az áruló” Gyulával is megbékélnek a maguk módján.
A legnagyobb utat természetesen a férfi főszereplő, Gyula járja be, aki egoista, agresszív és rasszista drukkerből felelős, megnyugodott és szelíd apává válik, és még a boldogságot is megleli. Meccsre már nem jár, inkább a családot választja, de persze a derbik eredményeivel még így is tisztában van. Vagyis élő bizonyítékává válik annak, amit korábban már részleteztem: egy elkötelezett drukker nem feltétlenül rasszista.
A Becsúszó szerelem című mozi három dolog miatt kiemelkedik az átlagos romantikus vígjátékok közül. Egyfelől a film nélkülözi a magyar romkomokra jellemző, patikamérlegen porciózott és éppen ezért steril és sematikus hangulatot, ami elsősorban a rendező erénye, aki érezhetően nagyon szerette a történetét és a benne csetlő-botló figuráit. A harmadik dolog pedig a színészek, akik játékukkal nagyon sokat tettek azért, hogy végül egy élvezetes, szerethető film született.
Ötvös Andrást jó lenne több filmben látni, a rendező Hajdu Szabolcs is adhatná a fejét többet színészkedésre, mert remek a rókaképű, sunyi ügyész szerepében, Rajkai Zoltán, mint mindig, most is tökéletes, akárcsak Tenki Réka vagy Pelsőczy Réka, nem beszélve Thuróczy Szabolcsról, a nagy felfedezés viszont a cigány lányt alakító Gombó Viola Lotti. Talán ő a legkevésbé karikatúraszerű a szereplők közül, neki hisszük el leginkább, hogy ő tényleg egy sokat megélt, hányatott sorsú, intézetis roma lány. Pedig nem is cigány származású, csak egy érzékeny, jó színész. És ez egybecseng a film üzenetével is: a jóemberség sosem a bőrszínedtől függ.
